Készülődés az iskolába

Lassan vége van a nyárnak, s nemcsak a szülőnek, hanem most már a gyermekeknek is napi szoros kötelességeik vannak: iskolába menni, tanulni. Vannak, akik mondhatni már nagyon várják az iskolát, együtt lenni az iskolatársakkal, de úgy látom, nagy része nem örül a szeptembernek. Sok függ attól, hogy hogyan, milyen családias, szeretet-teljes miliőben telt el a vakáció, a nyár. Nagyon befolyásolja hozzáállásukat, hogy milyen példát láttak, tapasztaltak a „felnőtteknél”!

Pedig azok a legboldogabb emberek, akik előre lefektetett munkatervvel kezdik a napot, s este el tudják mondani, hogy el is végezték azokat. Akik mindig örömmel végzik a reájuk váró feladatokat, s megelégedéssel néznek vissza az elvégzett munkára. Vajon ezt mutattuk nekik a nyáron is?

Nagyon sok függ attól, hogy gyermekeink az óvodába, illetve az első osztályba való első belépéskor milyen fogadtatásban részesülnek. Eszembe jut, az első természetgyógyászati kezelések után született „unokám” – (aki most 20 éves), óvodába való indulása. Valahogy, annyira nem sikerült a „fogadtatása”, hogy két hétig tudták vinni az óvodába, s ezután két-három hétig táppénzen volt vele az édesanyja, s ez addig ismétlődött, mígnem egy másik óvodába át nem tették. Ez sajnos a későbbi iskolai éveire is kihatással volt.

A gyermek azt a példát fogja követni, amit lát, amit tanul, tapasztal szüleitől, tanítóitól. Ha a gyermek a családdal törődő, rendszerető, tervszerűen élő szülők példáját látva érte el az iskolás kort, akkor ő is „simán tudomásul veszi”, hogy ezután korábban kell felkelnie, iskolába kell mennie, ahol a tanító szavára illik figyelni, s szót kell fogadni. S azt is tudja, hogy délután a feladott leckét el kell végeznie, s emellett szabad idejében felüdülhet, s ha anyuka valami segítséget kér, szeretettel fogja megtenni azt.

Meg kell tanulniuk, hogy nap, mint nap vannak kötelességek, amit el kell végezniük, s csak azután jöhet bármilyen más feladat, játék, sport, zene, de csak annyi, ami a jól megtanult, elvégzett iskolai lecke mellet még belefér. Szeretném a gyermekek értelmébe, szívébe sulykolni, hogy SAJÁT MAGUK FOGJÁK HASZNÁT VENNI, HA JÓL TANULNAK. Tapasztalatom, hogy amit tudunk, senki nem tudja elvenni tőlünk.

Van még egy másik véglet is, amit már sokszor megtapasztaltam: a szülő- hogy saját régi vágyait kiélhesse- annyiféle szakköre íratja be gyermekét, hogy annak semmi ideje nem marad a játszásra, a felüdülésre. Figyelembe kellene venni azt, hogy „ő” mégiscsak gyermek még, s nem kellene túlhajszolni. Hiszen ha majd belép a nagybetűs életbe, akkor majd neki is kijut bőven a „taposó malomból”. Vagy azért teszi ezt, hogy így legalább nyugodt, s tudja, hogy hol van a gyermeke? (Ha igen, akkor ez a nevelés csődje!) Nagyon jó lenne minden szülőnek figyelembe venni Bölcs Salamon szavait: „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint, még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól.”(Péld. 22, 6) A gyermek még gyermek, legyen neki boldog gyermekkora.

Hetedik gyermeke vagyok szüleimnek, állatok, föld, szőlő volt, tehát nem voltak szűkében sem a munkának, sem a gondoknak. Nem emlékszem rá hogy valaha is édesanyám le „kellett” üljön mellénk, hogy tanuljunk, megírjuk a feladott leckét. Nemcsak azért, mert sok volt a dolga, hanem mert úgy nevelt bennünket, s olyan példát adott, hogy a megadott feladatot el kell végezni. Nem voltunk mind a heten egyforma tanulók, külön-külön úgy fogadtak el bennünket, amilyen képességeink voltak.

Ma sok anyuka minden nap le kell üljön gyermeke mellé, mert csak úgy tanulja meg a leckét, ha ő „mindent a szájába rág”. Vajon 2-3 éves korában hogyan ült le mellé tanítgatni, játszani vele, s volt e időszak, mikor kérte, hogy egyedül foglalja el magát és játsszon olyan dolgokkal, ami leköti őt? Vagy- kényelem szempontjából, - hogy ne kelljen hallgatnia nyafogását, ellenkezését, „mindig minden dolgot a feneke alá tett”? Önkéntelenül eszembe jut egy kismamával való beszélgetésem: Örömmel mondta, hogy a pár hetes csecsemője a külön gyermekszobában van éjjel és nappal is. Tudtam, hogy férje három műszakba jár dolgozni, s rákérdeztem: Te szeretsz egyedül lenni, mikor a férjed éjszakás? Óh, dehogy szeretek, akkorra a csend, nem szuszog mellettem senki sem- válaszolta. Ez a pici csöppség, aki eddig hallotta a szíved dobbanását, hangodat stb., -ő most hogy érzi magát egyedül az üres szobában? – Óh, Kati néni- hangzott a részemre megdöbbentő válasz: „Önállóságra kell szoktatni, azt mondta a….”

Igen, egyetértek vele, hogy majd két éves kortól kell szoktatgatni arra, hogy önállóan is tudjon játszani valamivel, s tudja lefoglalni magát. Ha ezt megtette az anyuka, akkor nem lesz gond a gyermeknek, hogy leülök az íróasztal mellé és írom a leckét, vagy olvasom, amit tanulnom kell- egyedül.

Arra is komolyan kellene figyelni a szülőknek, hogy gyermekeiknek milyen barátaik vannak!! A Bibliában is olvashatunk olyan figyelmeztetést: „Jó erkölcsöt is megrontanak gonosz társaságok.” Ha az anya, az apa és gyermeke között bizalmas jó kapcsolat van, akkor ő szívesen elmond mindent nekik, így tudni fognak mindent gyermekeikről. De ezt a kapcsolatot már pici korban kell kialakítania a SZÜLŐKNEK.

Kis hazánkban már több iskolában felkértek előadás megtartására- a gyermekeknek.

Legutóbb- eltévedve a részemre idegen városban- amit telefonon jeleztem is- 15 percet késtem. Egy másik természet-gyógyászt hívtak be addig, míg meg nem érkezem. Az ajtóhoz érve olyan hangzavart hallottam, azt hittem nincs benn senki a gyerekekkel. Átvéve a „posztot”, elővettem a számítógépemet, vetítettem, s amit lehetett, sorba olvastattam velük.

Mondhatni, hogy „szinte élvezték”. 2 óra múlva, mikor a szervező bejött, látni lehetett rajta, hogy mennyire meg van lepődve a „nagy csenden, a figyelő arcokon”. Közösen dolgoztunk, mindenbe bevontam őket, s így nem volt idejük „rendetlenkedni”. A jól megtervezett közös munkában mindig van áldás.

Kívánom, hogy úgy induljon ez az iskolai év, hogy a gyermekek örömmel menjenek az iskolába, mint „második otthonukba”, a tanárok szeretettel, türelemmel, s jó eredményekkel végezzék munkájukat, a szülők jó példát mutatva ösztönözzék őket minden feladatuk pontos elvégzésére.

Szeretettel: Feketéné Bokor Katalin